Karácsony a konyhában

Nem siettem el idén a karácsonyi menü kitalálását. Sokáig az is bizonytalan volt, pontosan melyik napokon kell főznöm, és mikor utazunk el. Úgy alakult, hogy abszolút könnyített pályát kaptam. Csak 24-én vagyunk otthon - magunk között négyesben, másnap anyósomékhoz utazunk, aki nagy specialistája a rácpontynak, a kedvemért pedig töltött káposztát is készít. Egyébként nálunk karácsonykor látszanak a leginkább a férjem és az én családom közötti szokásbeli különbségek: náluk a rácponty élő halból készítve az abszolút elmaradhatatlan tartozék, én képtelen vagyok egy élő állatot megölni, meg egyébként is, az édesvízi halakat nem igazán szeretem, szóval maradni szokott az a kompromisszumos megoldás, hogy sütök halat, mélyfagyasztott tilapiát citromos-borsos olajban kapribogyószósszal. Ez szokott lenni szenteste nálunk. Idén viszont a 25-i rácponty kiváltja a szentesti halat, hurrá. A töltött káposzta a férjemnek nem jön be, gyerekeknek nem túl könnyen emészthető, úgyhogy csak miattam lenne, de abból nem érdemes egyfős adagot készíteni, úgyhogy csak vendégségben szoktam enni. Idén tehát mindkettőnknek meglesz a nagy kedvenc, mégpedig anélkül, hogy nekem bármit is tennem kéne az ügy érdekében.

Ezért aztán úgy gondoltam, legyen valami rendhagyó a karácsonyi asztalon, ami azért gyerekbarát is, és maradék sincs belőle, ha már egyszer úgysem leszünk otthon a következő napokon. Leprikon ötletét ragadtam meg: idén sajtfondüzünk szenteste, hozzá lesz egy tál zöldsaláta tojással, szentdélben pedig mákos gubát csinálok. Addig még vár rám egy kis sütés, a hűtőben lévő begyúrt linzertésztát és mézestésztát dolgozom fel, meg egy karácsonyi kalácsot is csinálok. Helyesebben kettőt, egyet mazsolával, egyet meg anélkül, mert itt is eltér az ízlésünk a férjemmel, naná. A lányunk meg még nem tudja eldönteni, hogy szereti-e a mazsolát. Ha nekem akar bevágódni, akkor igen, ha Apahajónak, akkor nem. Ilyen az élet. Nincs sok dolgom idén a konyhában, és nem is bánom, legalább élvezzük kicsit egymás társaságát.